Krisztust bele akarják rángatni egy korabeli jogi vitába: „Ki az én felebarátom?” Állásfoglalást várnak tőle korának jogtekerői, akik a felebarát fogalmát szerették volna mind jobban leszűkíteni, hogy előírásinak minél kevesebb emberrel szemben kelljen eleget tenniük. A kor rabbijai amúgy is szerették az ilyen szőrszálhasogató szellemi vitákat.
Ám Krisztus nem hagyja magát belevonni ebbe a parttalan vitába. Nem válaszol formában, nem ad definíciót, amelyet aztán újra lehetett volna értelmezgetni. Példázattal felel, amelynek erkölcsi tanúsága oly világos, hogy még a vitaindító törvénytudó is kénytelen belátni, hogy ki volt a felebarátja annak, aki a rablók kezébe került: „Az, aki irgalmasságot cselekedett vele.”
Vagyis felebarát mindenki, aki a segítségünkre szorul, és nem a faj, a nemzet vagy épp vallás határozza meg a felebarát fogalmát, hanem a helyzet. Eddig a történet betű szerinti értelme. De a szentírási szövegeknek mindig van egy allegorikus magyarázata is.
Az atyák szerint a félholtra vert áldozat a bűntől megsebzett emberiség; a rablók az ördögök, az irgalmas szamaritánus maga az Úr Krisztus. A levita és a pap az ószövetség vallási gyakorlataira utalnak, melyek nem adtak megigazulást. A fogadó az Egyház, a fogadós pedig a papság, illetve mindazok, akik az emberek üdvösségén fáradnak.
És – ennek az értelmezésnek a fényében – nézzük meg, mit mond a szamaritánus a fogadósnak, azaz Krisztus az Egyháznak: „Viseld gondját, és ha többet költenél, visszatérve megadom neked.” Vagyis minden fáradtságért, amit az emberek üdvösségéért teszünk, Krisztus, amikor visszatér, meg fog fizetni. Isten senkinek nem marad adósa…
Tehát ne méricskéljünk, hogy mibe kerül nekünk (mennyi pénzbe vagy fáradtságba) az Egyháznak tett szolgálat. És itt van a szentírási szakasz harmadik értelme: az aktuális értelem, vagyis az, amire a szöveg itt és most figyelmeztet minket.
Ez pedig ma a nagyvonalúság, amelynek alig van köze ahhoz, hogy mennyi borravalót adunk a pincérnek. Ez az Istennel szembeni nagyvonalúság, amelynek erejében nem nézzük a fáradtságot és nem várunk érte köszöntet.
Szabó Lőrinc fantasztikus versében lehet ezt megragadni, aki ugyan egészen más összefüggésben írta, mégis én mindig Istennek nekem szóló üzenetének értelmeztem:
„Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz. Ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az.” (…) Mutasd meg a teljes alázat és áldozat örömét és hogy a világnak kedvemért ellentéte vagy. / Mert míg kell csak egy árva perc, külön; neked, míg magadra gondolni mersz, míg sajnálod az életed, míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan halott és akarattalan: Addig nem vagy a többieknél se jobb, se több, addig idegen is lehetnél, addig énhozzám nincs közöd. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom; Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan Börtönt ne lásd; És én majd elvégzem magamban, Hogy zsarnokságom megbocsásd.”
Testvérek, nem ezt jelenti Istent, teljes szívből szeretni? „Menj és tégy te is hasonlóképpen.”