Testvérek!
A mai evangélium alkalmat adna, hogy Jézus isteni természetéről elmélkedjünk, ui. jogot formál a bűnök megbocsájtására; amit egyedül Istent illeti meg: „az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!” Mégsem ezt a témát választottam, mert erre az év több más evangéliuma is lehetőséget ad.
Most egy látszólag jelentéktelen mozzanatra szeretnék rámutatni. Márk azt írja, hogy „kibontották a tetőt.” És nem tudom, észrevettétek-e, hogy ugyanakkor Lukács evangélista a párhuzamos helyen azt állítja, hogy a bénát „cseréptetőn át bocsátották le.” A zsidó Márk tehát nem említ cserepet. A görög Lukács viszont zsidó földön sose járt, Jézust személyesen nem látta, hanem: „mindennek szorgosan utánajárt.” Előtte a mediterráneum építkezési szokásai lebegtek és cseréptetőt említ, ami a zsidóknál ismeretlen volt.
A múlt vasárnap azt állítottam, hogy az atyák egyöntetű véleménye, hogy a Bibliában minden szó sugalmazott. Felmerülhet a kérdés, hogy ha ez így van, ez és más hasonló eltérések, hogy kerülhetett bele a Szent Írásba? Mert a tanítás lényegét ugyan nem érinti, mégis nehéz elképzelni, hogy Istennek elkerülné a figyelmét.
Mi tehát a sugalmazás? Tudjuk az iskolás választ: „A sugalmazás Szent Lélek tevékenysége, mellyel biztosítja, hogy a könyvek szerzői Isten üzenetét tévedés nélkül írják le.” De az isteni és az emberi szerző hogyan működik együtt? Betű szerint sugalmazza-e a Lélek a szöveget, vagy csak a tartalomra vigyáz? A szent atyák (Aranyszájú Szt. János, és Alexandriai Szt. Cirill) az emberi szerzőt hárfához hasonlították: Ahogy a zenész pengeti a húrokat, de a hárfa adja a hangot, úgy a Szent Lélek indítja a szerzőt az írásra, őrködik a tartalom fölött, hogy abba tévedés ne kerüljön, de közben nem veszi el a szerző szabadságát a fogalmazást illetően, s így a szövegen nyomot hagy a szerző műveltsége, hittudományos elképzelése, érzelmi világa és jelleme is. A sugalmazás ilyen felfogása lehetővé teszi, hogy az evangelisták más-más részletet írjanak le vagy hagyjanak el anélkül, hogy valótlant állítanának (tanítja Szt. Ágoston).
Milyen hatással jár ez a mi hétköznapi viszonyainkra? Társas érintkezésünket illetően megérteti velünk, hogy a különböző nézőpontok nem feltétlenül jelentenek valódi szembenállást, és egymás megértésében nem érdemes elveszni a részletekben, a szakmában, hanem egymás gondolatainak irányát, lényegét; ívét kell figyelni.
A hitre vonatkozóan pedig ráirányítja a figyelmet, hogy az Egyházban nem csak egyfajta megközelítés, vélemény létezik; hanem ezek összjátékából fejlődik, kristályosodik ki a Tan, a dogma. És ezen a ponton lép be a hitéletünkbe az Egyház, a személyes teológiai mozgásterünk ui. mindig az Egyház tanításának határain belül kell maradnia. Ha abból kilépünk, válogatósak, görögül: eretnekek leszünk.
Az eretnek kereszténynek szeretné tudni magát, de véleménye lényeges kérdésben tér el az Egyházétól, vagyis elvszerűen, makacsul és kitartóan tagad és nem csupán kételkedik. A tanítást saját ízlésének veti alá, és megveti az Egyház tanítói tekintélyét; mert elveti azt az autoritást, amit az Egyház magától Krisztustól kapott: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg.” Tehát lehet kérdést feltenni, szabad kritizálni, nem érteni, még kételkedni is; de sosem úgy, hogy önmagunkat tesszük meg a hit végső mércéjének.
Erre utal az a mondás, amely zarásképp ide kívánkozik: „Az engedelmesség nem ítéletazonosság, hanem akarategység.” Istennel, az Ő Egyházával a szentekkel és egymással…