Kedves testvérek!
Ma van az Istenszülő templomba vezetésének ünnepe. A hagyomány szerint Mária szülei, Szent Joakim és Anna még gyermektelenségük idején fogadalmat tettek, hogy ha gyermekük születik, hálából a templom szolgálatára szentelik. Amikor Mária megszületett és 3 éves lett, teljesítették a fogadalmat. Elvitték a leányt a jeruzsálemi templomba, és az ott szolgáló papok és leviták gondjára bízták, akik imádságra és istenfélelemre tanították egészen 12 éves koráig. Azután pedig visszatért szüleihez.
Szűz Máriát ez idő alatt a főpap isteni kinyilatkoztatás befolyása alatt bevezette a Szentek Szentjébe is, vagyis oda, ahol a Frigyládát őrizték. Ez tartalmazta a Tízparancsolat tábláit. Ide senki be nem léphetet, a főpap is csak évente egyszer, hogy kimondja Isten leszentebb Nevét. Ez előre jelezte a Szent Szűznek azt az Istennel való páratlan kapcsolatát, amely által Mária az Isten és az ember egyesülésének szentélyévé válhatott: Mária belép a Szentek Szentjébe – a 2. isteni személy leszáll a Szűz méhébe.
A mai evangélium szereplői ennek ellenére egy testvérpár: Márta és Mária, akik a tevékeny, dolgos és az Istenben elmerülő, imádságos élet prototípusai lettek. Azért olvastatja ezt az Egyház, mert az Istenszülő már gyermekkorától élte ezt, amire Mártát Krisztusnak figyelmeztetni kellett: „Márta, Márta, sok mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges.”
Mi az az egy szükséges? A Jézussal való élő kapcsolat. Nem pusztán a templomba járás, imák elmondása, egy erkölcsi rendhez való igazodás; noha ezek mind hozzá-tartoznak, de ezeken túl és ezek felett: hódolatteljes, abszolút önátadás Istennek, vagyis a szó legigazabb értelmében vett áhítat. Ez az az egy szükséges a sok szükséges között, ami életünk nyomorúságos évei alatt maradandó célt és tud biztosítani az életnek.
Én ezt Szabó Lőrinc fantasztikus versében tudtam megragadni, aki ugyan egészen más összefüggésben írta, én mégis mindig Istennek hozzám szóló üzeneteként értelmeztem, mintha Isten mondaná: „Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz. Ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az.” (…) Mutasd meg a teljes alázat és áldozat örömét és hogy a világnak kedvemért ellentéte vagy. / Mert míg kell csak egy árva perc, külön; neked, míg magadra gondolni mersz, míg sajnálod az életed, míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan halott és akarattalan: Addig nem vagy a többieknél se jobb, se több, addig idegen is lehetnél, addig énhozzám nincs közöd.”
Ez a teljes önátadás. Hogy mutat utat ehhez a mai ünnep? Részben úgy, hogy bemutatja Joachim és Anna példáján, hogy a legértékesebb dolgainkról is le kell tudni mondani Isten és az Ő ügyének javára. És ha gyermekünket Istennek szentel-jük, attól nem veszítjük el. Ő nem szorul rá, hogy kifossza az embert; amit adunk százszorosan adja vissza. Tehát nem tragédia, ha gyermekünk pl. papi vagy szerzetesi életet választ.
A másik, hogy aki Istenben él, tudja a helyét. Jel azoknak, akik manapság a nők pappá szentelését követelik: Maga az Istenszülő, aki a papokkal és levitákkal ellentétben belépett a Szentélybe, aki az apostolokkal együtt volt, nem pályázott apostoli hivatalra.
Mi tehát az a bizonyos jobbik rész? Egyfajta nagyvonalúság, amelynek alig van köze ahhoz, hogy mennyi borravalót adunk a pincérnek. Ez az Istennel szembeni nagyvonalúság, amelynek erejében nem nézzük a fáradtságot és nem várunk érte köszöntet: „Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom; Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan Börtönt ne lásd; És én majd elvégzem magamban, Hogy zsarnokságom megbocsásd.”