Kedves testvérek!
Szent János Apostol és Evangélista elhunytának ünnepe idén vasárnapra esik, így van alkalmunk elmélkedni egy kissé ennek a rendkívüli embernek az életéről. Ki volt ez az Apostol valójában, Aki az Úr legbelsőbb tanítványi köréhez tartozott (Péter és Jakab mellett); Akire Krisztus rábízta az édesanyját? Milyen volt igazából a szeretett tanítvány?
Külső megjelenését illetően, annyit őrzött meg a hagyomány, hogy későn érő típus volt, akinek még szakálla sem nőtt ki rendesen, amikor már Krisztus meghívta Őt. Ennek megfelelően sokáig is élt, több mint 100 esztendős korában hunyt el.
Személyiségét tekintve a későbbi korok hajlamosak voltak egyfajta túlzott gyengédséggel, majdhogynem férfiatlansággal felruházni a Szentet. Ennek oka lehetett az a magasabb szintű, bensőséges, szinte filozofikus gondolkodás, ami az írásait jellemzi, illetve a tény, hogy érzelmileg sokkal inkább kötődött Krisztushoz, mint a többi Apostol.
Pedig hát tudjuk az Evangéliumból, hogy nagyon is hirtelenharagú, viharos természetű ember volt, szinte inkvizítori alkat volt, Aki tüzet akarta lehívni az égből a szamaritánus településre, amelyik nem fogadta be az Isten Fiát. És csak később jutott el arra az egyetemes szeretetre, amelyet a Krisztus iránti odaadásból mindenkire ki tudott vetíteni. Ugyanakkor bátorságban és hűségben sem szenvedett hiányt. Egyedül Ő kísérte el haláláig az Üdvözítőt, és nem tagadta sem szóban, sem tettben a Krisztushoz való tartozását.
Evangéliumát olyan teológiai mélység, és Krisztus istenségének olyan erőteljes állítása jellemzi, hogy egyes modern szentírástudósok el is vetik, hogy a 4. Evangéliumnak János lenne a szerzője, mert mint mondják: „Ilyen mély krisztológia nem származhat szemtanútól, és ilyen pontos terminológia még nem alakulhatott ki az apostoli korban.” És engem mindig megdöb-bent, amikor a mai okosok meg akarják mondani, hogy mit tehettek és mondhattak az Apostolok.
Pedig az Evangélium maga tesz tanúságot: János neve egyszer sem szerepel, csak „a szeretett tanítvány” kifejezés, alakja és élményei mégis előtérben állnak, tehát az Ő nézőpontjából íródott a mű. Még idős korában is meghatottan emlékezik vissza az első találkozására az Úrral: „mintegy 10 óra lehetett.” Az idő- és helymegjelölések néha meglepően pontosak, és számos apró megjegyzése szemtanú-íróra vall (pl. a szamáriai asszony otthagyott korsója).
Feltűnő viszont, hogy Evangéliumának elbeszélésmódja és anyaga teljesen eltér a másik három Evangéliumtól. Ezt azonban elegendően magyarázza a tény, hogy az Apostol művét idős korában, jóval a többiek után, sőt Pápiász szerint kiegészítéseképpen írta, amikor megjelentek az első eretnekségek, és ezekre is válaszolni akart a tanúságtételével.
János idős korban természetes halállal halt meg, tehát, nem adatott meg neki a vértanúság pálmája, noha maga János vállalta volna azt, csak nem halt meg, ezért száműzték Patmosz szigetére. De talán épp így akart az Úr Krisztus későbbi időkre is hátra hagyni egy szem- és fültanút, valakit Aki Krisztus szeretetét sokáig és hitelesen tanúsítja, akinek a lábainál az első Apostoli Atyák is nevelkedtek. (Ő tanította a második apostolnemzedék több jelentős képviselőjét: Szt. Pápiász, Szt. Polikárp és Antióchiai Szt. Ignác püspököket)
Tanítványai halála előtt megkérték, hagyjon rájuk valami tanítást. Erre a leveleivel egybehangzóan azt mondta: „Szeressétek egymást!” Erre ők így szóltak: „Jó, de ezt már sokszor mondtad, nincs valami más?” „Miért? Már szeretitek egymást” – kérdezte a haldokló. És ezt a kérdést mi is feltehetjük magunk: Szeretjük-e egymást úgy, amint Isten akarja, tiszta, igaz szenvedélymenetes jóakarattal, vagy csak olcsó érzelmeket hajhászunk, vagy olyan ún. emberi jogokra torzítjuk azt el, melyeket Krisztus sose kívánt és Isten sosem engedett…