Testvérek!
Megkezdődött a Triódion. Ez az időszak ugyan még nem a Nagy és Szentséges Böjt, de az Egyház ezzel a nappal elindítja a böjtelő időszakát, ahol már most bizonyos komolysággal újra a bűnbánatra irányítja a figyelmet.
Legelőször is, már rögtön az első vasárnapon elénk állítja az önvizsgálat jó és rossz példáit: a vámost és a farizeust, vagy az istenfélelemmel párosult őszinteséget és az istendicséretnek álcázott önelégültséget.
Mert mit mond a vámos, aki még szemét sem meri az égre emelni (azaz nem tud az Isten szemébe nézni)? „Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek!” Ez világos beszéd. Mi mást mondhatna? Nem magyarázkodik, nem a körülményekben keresi a felmentést. Fel- és elismeri bűnösségét. Ellenben mit tesz a farizeus? Látszólag nincs semmi baj ezzel az imával: „Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint ez a vámos is.” Hiszen, ha Istennek ad hálát, akkor nem önmagának tulajdonítja erényességét. Kicsit már árulkodó, ahogyan dagonyázik önnön áldozatkészségében: „Kétszer böjtölök hetenként, mindenemből tizedet adok,” azaz gondolatban vállon veregeti magát: „ezt a vallásos dolgot, azért én mocskosul jól csinálom.”
De feltűnt már nektek, testvérek, hogy az evangélium szerint „a farizeus odaállt előre,” a vámos pedig „megállt hátul.” tehát a farizeus elvileg nem láthatta a vámost, hisz háttal állt neki. Mégis a látókörébe került, mert így fejezi be: „mint ez a vámos is.” Tehát a farizeus körülnézett, kereste ui. a viszonyítási alapot, a tőle erkölcsileg gyengébb személyt. Alig különbözik ez attól, mint amikor a kocsmai verekedő keresi a pultnál a potenciális áldozatot, akibe belekötve, szinte biztos a győzelem, látványos az erődemonstráció és garantált a dicsőség.
És kit nem kísértett ez már meg? Ha pl. egy vizeletszagú aluljáróban ittas hajléktalanok eltorzul hangon káromkodva szidalmazzák egymást vagy éppen minket, ha nem vetettünk oda pár forintot, nem érzünk-e erkölcsi felsőbbrendűséget? Amikor halljuk, hogy folyik a szájukból a fekete patak, nem jogos-e, ha ettől a szinttől különbnek érezzük magunkat? De igen. Ha letagadjuk, nem vagyunk magunkkal őszinték.
A baj ott kezdődik, ha ezt magunknak tulajdonítjuk, és főleg, ha megvetést érzünk azok iránt, akik ebben a nyomorult helyzetben vannak. Innentől már más szolgája fölött ítélünk, amire nekünk senki nem adott joghatóságot. És ilyenkor, miként a farizeus, elkezdjük saját teljesítményünket számba venni: „én bezzeg sohase gyalázom Istent, sőt kétszer imádkozok naponta, nem fogyasztok alkoholt, tisztálkodom, templomba járok, hűséges vagyok, főzök, mosok, takarítok.” Tkp. én már kész vagyok; ha meghalnék hatlovas hintóval vinnének az angyalok a mennyországba…
Az Egyház ezzel az időszakkal lendületet adni a bűnbánathoz. De hogyan vehetne az lendületet, aki már kész van, aki tökéletes? Aki tehát ezzel a szemlélettel tekint másokra, szükségszerűen megakadályozza önnön lelki fejlődését, értelmetlenné teszi a böjtöt és kiesik Isten kegyelméből: „Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, az nem.”
Testvérem, buzdulj fel most Isten szerelmére, és legelőször is lásd saját helyzetedet reálisan. És tegyél ellene lelkesedéssel. A Paterikon említ egy esetet, amikor egy szent sivatagi remetéhez elment egy középszerű szerzetes, aki önmaga lanyhaságát igazolandó számba vette tetteit: „Atya, én józan regulát követek. Kis ima, kis böjt, kis munka!” Az atya ezt végighallgatta, majd kinyitotta ujjait, amelyből lángok csaptak elő: „ha akarod, élő tűzzé válhatsz.” Nem fejtette ki, csak megmutatta, hogy önmagunk és erényeink számbavétele nem út az üdvösségre, de az Isten szerelmébe belefeledkezett ember lángoló bűnbánata és buzgalma csodákra képes. Nem hasonlítgatni, nem leltárt készíteni, hanem bűneinket őszintén megvallani, meggyónni, és Isten irgalmába és szolgálatába magunkat másik bírálgatása és önmagunk kímélete nélkül belevetni.
„Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik.”