Kedves testvérek!
A mai szentírási szakaszok központi gondolata az Egyház: az Egyház mibenléte. Az Egyház, amely maga a tovább élő Krisztus, Krisztus titokzatos teste.
Szent Pál Apostol kifejti, hogy az Egyház nem pusztán egy intézmény. Az is, hiszen minden emberi közösség növekedésével arányosan valamelyest intézményesülni kényszerül. De az Egyház mindenekelőtt Isten igazi temploma, amelyben mi vagyunk a kövek, amelyben mindenkinek szerepe, feladata és küldetése van, és csak az utolsó ítélet mutatja majd meg, hogy az, amit az Egyházban tettünk vagy nem tettünk, milyen következménye-ket von maga után, hogy mennyire voltak ezek értékes vagy értéktelen tettek vagy bűnök, mulasztások vagy lemondások. Ezt tanítja az Apostol.
Az Evangélium szimbolikus oldalról közelíti meg a kérdést. A hajó, illetve bárka az Atyák hagyománya szerint az Egyházra utal. A bárka maga az Egyház, az Apostolok az Egyház tagjai, a tenger az Egyházat körülvevő világ, amely hol nyugodt, hol viharos, azaz hol békés, hol ellenséges az Egyházzal. És a bárka központja, feje és kormányosa maga az Úr Krisztus.
Az Evangéliumokban kétszer kerül viharba az Apostolok bárkája. És Krisztus (látszólag) egyik esetben sincs jelen. Pontosabban egyik esetben jelen van fizikailag, csak épp alszik. Olyan, mintha ott sem lenne; a másik (ma olvasott) esetben nem alszik, figyelemmel kíséri a bárkát, de azon kívül van, olyan messze, hogy a tanítványok fel sem ismerik.
Ez pedig utalás arra, hogy amikor az Egyház viharba kerül (akár külső vagy belső támadás éri, azaz üldözés vagy eretnekség), akkor nem szabad, hogy megtévesszen bennünket Isten hallgatása, látszólagos közömbössége. Ne feledjük: Isten nem siet, és nem késik.
Hiszen mindkét evangéliumi példában Krisztus a hitüket kéri számon a kétségbeesett Apostoloknak. „Hol a ti hitetek” Ma pedig: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Testvérek, én inkább hiszek Krisztusnak, hogy ti. a világ végéig az Egyházzal marad, az igazi Egyházzal és nem annak szimulációival, és hogy megőrzi azt a pokol kapuitól, mint a saját szemem-nek. Vagy legalábbis törekszem erre. És sem a külső világ támadásai, sem a belső feszültsé-gek nem hitethetik el velünk, hogy az Úr nincs az Ő Egyházával! „Bízzatok!” – mondja Krisztus.
És ez igaz a mi egyéni életünkre is. Ha az élet viharai megpróbálnak is minket, Jézus ui. soha sem ígérte, hogy a benne hívőket nem éri megpróbáltatás, akkor emlékezzünk vissza Isten nagy tetteire a saját életünkben. Ilyet mindenki talál az egyéni sorsában, ha keres. És meglátja, hogy azok a tettek nagyobbak, mint az aktuális nyomorúság, amely éppen akkor terhel minket. Egyébként az ember hajlamos Istennek ezeket a tetteit figyelmen kívül hagyni.
Lám Péter is: megijed a széltől meg a hullámoktól. Miért? Az, hogy addig a vízen járt, természetres volt? Józan ésszel is belátható, hogy az, Aki képes volt őt a vízen fenntartani, Az a hullámoktól is meg tudta volna Őt védeni.
Testvérek, így tekintsünk az Egyházra és benne a mi élettörténetünkre is. És tegyük az első helyre a bizalmat a hitéletünkbe. De vigyázat! Abban bízzunk, amit Isten megígért. És ne abban, amit nem. Például, Isten nem ígérte meg, hogy ha nem térünk meg, akkor is üdvözülünk. Mégis sokan ebben bíznak. De ez nem bizalom, hanem csak annak a karikatúrája: vakmerő bizakodás. Azt viszont megígérte, hogy amely napon hozzáfordu-lunk, megbocsátja bűneinket, és nem hagy minket erőnkön felül megkísérteni…
Törekedjünk hát a bűnbánattal átjárt bizalomra, és Isten minket sem fog cserben hagyni.