Válasz: A szenteket, éppúgy mint bárki mást, szabad, és mert Istenre emlékeztetnek minket, helyes is képileg ábrázolni.
Hivatkozás: Kiv 20,4: Ne készíts magadnak faragott képet, és semmiféle képmást arról, ami fenn van az égen, vagy lenn a földön, vagy a föld alatt, a vizekben! Kiv 25,18: Készíts két kerubot vert aranyból az engesztelőhely két szélére. Kiv 26,1: A hajlékot pedig a következőképpen készítsd: Szőjj tíz szőnyeget sodrott lenből kék, bíbor és kétszer festett karmazsin színű fonalból, műszövő munkával tarkítva. Kiv 36,8: Mindazok, akiknek a szíve bölcs volt, készítettek tehát a hajlék berendezéséhez tíz szőnyeget, sodrott lenből, kék, bíbor és kétszer festett karmazsin színű fonalból, tarka mintákkal, műszövő munkával. Szám 21,8: mire az Úr így szólt hozzá: »Készíts egy rézkígyót, és tedd ki jelül: amelyik megmart feltekint rá, az életben marad.«
Gondolatok: A Tízparancsolat tiltja Isten ábrázolását. Az kép ui. Istent végesnek mutatná, ami lényegét sértené. Istent csak jelképekben lehet ábrázolni. Így a zsidó kultúrkörben kialakult a teljes képtilalom. Ám Isten újszövetségi népét, az Egyházat nem kötik a rabbinikus szokások, melyek nem kinyilatkoztatások, csak emberi hagyományok. Az Egyház a szenteket nem tekinti isteneknek, így természetes, hogy ahogyan más hírességeket és családtagjainkat, úgy Isten szentjeit is ábrázolhatjuk képileg. Ha pedig Isten szentjeinek ábrázolása nem tiltott, akkor helyes is, hisz a szentek képei a szentekre, a szentek pedig Istenre emlékeztetnek minket. (A reformáció hívei is ezért ábrázolják a hitújítókat). A zsidó képtilalom oka az volt, hogy Istent ne tudják kicsinyíteni, lényegét megváltoztatni, és főleg a körüllakó népek módjára állatok, növények vagy természeti erők képében imádni. De hogy Isten nem tartja bűnnek általában a képi ábrázolást, több bibliai példa is bizonyítja, mégpedig olyan vallási jellegű ábrázolásokat érintően, melyeket a monoteista kultuszhoz használták. Ám mihelyt egy tárgyat imádni kezdtek a zsidók, a Biblia elutasítja a további kultikus használatát. (2Kir 18,3) Az Ószövetség számtalan helyen gúnyolja a bálványok készítőit és tisztelőit, de a gúny sosem a művészetnek szól, hanem a holt dolog istenítésének (Iz 45,20). A Biblia egyszer kárhoztatja azt a tiszteletet is, amely nem az ábrázolásnak magának, hanem az ábrázolt személynek szól. De a baj itt sem a kép, hanem az ábrázolt személy istenítése (Bölcs 14,17). A bálványimádás lényegét tehát nem az ábrázolás teszi, hanem hogy miként tekintünk az ábrázolásra. Ha istennek tartunk egy teremtményt (pl. Buddhát), az akkor is bálványozás, ha képi keretet nem adunk neki. Ugyanígy, ha képet készítünk valakiről, akit nem tekintünk istennek (pl. családtagokról), az akkor sem bálványimádás, ha magunkkal hordjuk a képet. Az utolsó egyházatya, Damaszkuszi Szt. János is három beszédet írt a szentképek védelmében, ill. a képrombolók ellen, amikor a III. Leó bizánci császár rendeletileg tiltotta meg a szent ikonok tiszteletét.