Kedves testvérek!
Nincs veszélyesebb az ember lelki békéjére és örök üdvösségére nézve annál a kísértésnél, amely az embert arra ösztökéli, hogy tényezővé váljon, hogy számítson, hogy fontos legyen.
Ez a vágy olyan erős a bűntől megsebzett emberiségben, hogy minden társadalmi réteget és korosztályt érint, illetve az élet minden szegmensét mérgezi. Az óvodától a munkahelyi és egyházi intézményeken át a nyugdíjas otthonokig; a játszótértől az egyetemeken át a börtönökig, minden-ütt több-kevesebb rejtettséggel hatalmi harc folyik a befolyásért, az elismertségért.
Vajon az alábbi evangéliumi szakasz főszereplője is ennek esett áldozatául?
„Abban az időben Jézus fölment Jeruzsálembe. Jeruzsálemben, a Juh-kapunál van egy fürdő, amelynek héberül Beteszda a neve. (…) Volt pedig ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendeje szenvedett. Amikor Jézus meglátta, amint ott feküdt, tudva azt is, hogy már régóta beteg, megkérdezte tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?” „Uram – válaszolta a beteg –, nincs emberem, aki bevinne a tóba, amikor felkavarodik a víz. Így mire odaérek, már más lép be előttem.” Erre Jézus azt mondta neki: „Kelj föl, fogd ágyadat, és járj!” Az ember azon nyomban meggyógyult, fölvette ágyát, és járni kezdett. (…) A zsidók azonban rászóltak a meggyógyított emberre: „Szombat van, nem szabad vinned ágyadat.” Így felelt nekik: „Aki meggyógyított, az mondta nekem: Fogd ágyadat, és járj!” Erre megkérdezték tőle: „Ki az az ember, aki azt mondta neked: Fogd ágyadat, és járj?” (…) Később Jézus találkozott vele a templomban, és azt mondta neki: „Nézd, meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, nehogy még nagyobb baj érjen!” Erre az ember elment, és elmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki meggyógyította.”
Erre nézve nincs egyetértés az egyházatyák között. Egyesek (pl. Aranyszájú Szt. János), noha elismerik, hogy a történet befejezése kétféleképpen is értelmezhető, mégis inkább buzgóság-gal magyarázzák, hogy a meggyógyított „ember elment és elmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki meggyó-gyította.” Bár az atyák szerint is tudhatta volna, már a kérdésfelvetés hangsúlyából is, hogy ezzel jótevőjét komoly veszélybe sodorhatja. Mások (pl. Szt. Ágoston) árulásnak, hálátlan árulkodásnak (kifejezőbben: spicliskedésnek) bélyegzik ezt a viselkedést, és épp ezzel magyarázzák, hogy egy ilyen gyógyfürdőben miért csak őt gyógyította meg. Rajta igazolta ugyanis istenségét az Úr, „aki felkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek.”
Ugyanezt támasztja alá a hagyomány is. A Szinaxárion szerint ui. az inaszakadt lehetett, aki Jézus elfogatása után a szanhedrin előtt arcul vágta Krisztust: „Így felelsz-é a főpapnak?” Bár az egyházatyák ingadozását a kérdésben jól tükrözi Metafrasztesz Szt. Simeon megjegyzése, miszerint „ez nem feltétlenül igaz.”
A kérdés tehát az, hogy egy nyomorult sorsú ember naivitása húzódik-e meg amögött, hogy jótevője kilétét épp annak vádlói előtt fedi fel; vagy egy jellemtelen ember gonoszságát és hálátlan-ságát árulja el ez az ügybuzgó fontoskodás.
Másképp feltéve a kérdést: Vajon a betegséggel járó nehézségek távolították el az inasza-kadt környezetéből az embereket, vagy az ápolásra szoruló betegeknél nem ritkán kialakuló köve-telőző, másokat, az egészségeseket irigységből gyötrő lelki torzulás miatt „nem volt embere, aki bevitte volna a tóba.”
Az a tény, hogy az Úr (más gyógyításoktól eltérően) külön figyelmezteti a kárhozat veszé-lyére a meggyógyítottat („nehogy még nagyobb baj érjen”), legalábbis nem teszi valószínűtlenné, hogy az inaszakadt 38 év mellőzöttség után végre szerepet akart játszani az egészségesek között, és a törvénytisztelet örve alatt második Júdásként viselkedett és elfogadta a neki kiosztott szerepet Krisztus koncepciós perében is.
Hogy mi az igazság? Az utolsó ítéletig feltehetőleg nem lesz felfedve előttünk, de ez nem is fontos az üdvösség szempontjából. Hiszen a Biblia ilyen kettős arcú történeteit nem véletlenül engedte így rögzíteni a sugalmazó Szent Lélek. Tükrözi élethelyzeteink két irányba vezető döntési lehetőségeit, amelyek óriási jelentőségbeli eltérést hordoznak, noha látszólag egy hajszál választja el őket egymástól (pl. hitvallás – árulás).
Amit nekünk meg kell tanulnunk a történetből, az világos: az alázat. Aranyszájú Szt. János szerint: „Semmiben nem téved olyan könnyen az ember, mint az alázatosság megítélésében.”
Az, hogy beszédünk, cselekedetünk milyen természetfeletti jelentést és következményt hordoz; hogy az Isten dicsőségét kereső hitvallók vagyunk-e, vagy épp tetteinkben és szavainkban hiú módon tetszelgők (és ilyen módon Isten dicsőségét megrabló), végső soron árulók vagyunk-e, az nem is annyira a konkrét tetteken illetve szavakon fordul (vö. „Jézus volt, aki meggyógyított.”), hanem a szavakat iránytó szándékon (az intención).
Mert, amint a történet is mutatja, a valódi alázat, nem azonos a szolgalelkű alázatoskodás-sal, amikor a felettünk álló tekintélyeseknek látványos készséggel szolgáljuk ki minden kívánságát (legyen az bármily bűnös is), se nem azonos önmagunk lekicsinylő alul értékelésével, amikor olyasmit állítunk magunkról, amit igazából nem szeretnénk, ha valóban elhinnének rólunk; hanem azt jelenti, hogy reálisan értékeljük önmagunk helyzetét, hogy őszintén és tisztán látjuk Istennel való elrendezetlen életünket.
Füzesi Zsolt