Testvérek!
Ha a Húsvét az ünnepek ünnepe, ahogy a keleti liturgia hirdeti, és ez az éjszaka minden vigiliák szülőanyja, ahogy a nyugati szertartás tanítja, akkor a feltámadásról állíthatjuk, hogy a hittételek hittétele.
Az Istenember halálával eltiporta a halált, pokolra szállásával megtörte annak bilincseit és győzedelmes újjászületésével biztosította nekünk az örök életet. Éppen ezért a feltámadás gyökeresen különbözik a kozmosz minden más eseményétől, Jézus minden más csodájától, mert célja, hogy igazolja azt az örök emberi reményt, hogy a lét teljessége felé való törekvése nincs halálra ítélve. Ez hitünk kikezdhetetlen igazsága, a keresztény hit sarkalatos tétele.
Ez az állítás, hogy „Krisztus feltámadt!” minden dogmák szülőanyja. Hiszen könnyen beláthatjuk, hogy ha Jézus valóban feltámadt, nem pusztán szimbolikusan, az igehirdetés-ben, szellemiségében, hanem testben és a valóságban, akkor minden igaz, akkor az élet Ura, és Egyháza, minden emberi gyarlóság ellenére is az üdvösség bárkája, az ő titokzatos teste. De ha nem támadt fel, csak ilyen szofisztikált, erőltetett módon, akkor az Egyház minden szépsége, hagyománya, karitatív és pedagógiai sikerei ellenére is, nem több mint egy formalitásokkal, rítusokkal és legendákkal terhelt civil szervezet. Jól tudják ezt az Egyház mindenkori ellenségei is, ezért nem annyira Krisztus történetiségét tagadják, hanem a feltámadást állítják be mitologikus tölteléknek, ahogy Rudolf Bultmann hirdette, vagy közönséges hazugságnak, ahogyan a zsidó főtanács terjesztette.
Ha Jézus nem támadt fel, akkor nem Isten, akkor az evangélium (finoman szólva) tévedés, de inkább ordas hazugság, akkor engem ennek a megtévesztő és utópisztikus országot hirdető vándortanítónak egy szava sem érdekel. Hát hogyan bátoríthatott fel embereket, hogy adják érte az életüket, vallják meg a nevét egészen a mártírhalálig, ha nem képes őket egy örökkévalósággal, egy valódi élettel kárpótolni.
Ezért tanítja az Apostol: „Ha tehát hirdetjük, hogy Krisztus feltámadt a halálból, hogyan állíthatják némelyek közületek, hogy nincs feltámadás? Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem. Ráadásul még Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert Istenről azt tanúsítjuk, hogy Krisztust feltámasztotta, holott nem támasztotta fel.” De a Anyaszentegyház rendületlenül állítja, hogy Krisztus feltámadt a halálból. Ha pedig valaki valamit állít, akkor azt igazolnia is kell.
Ez az apologetika, a hitvédelem sarokköve. De hogyan lehet egy ilyen távoli eseményt bebizonyítani. Hát levezetni nem lehet úgy mint a másodfokú egyenlet megoldóképletét, de be lehet bizonyítani az ellenkezőjét, azt, hogy megcáfolni sem lehet, és minden eddig erre irányuló kísérlet nevetséges volt a történelemben. Vegyük sorba, szánjuk rá az időt. Mikor ha nem ma?
1. Már közvetlenül a feltámadás után megszületett az első elmélet. A főtanács találta ki a csalás koncepcióját: „Azt határozták, hogy adnak egy csomó pénzt a katonáknak és meghagyták nekik: »Mondjátok, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai és ellopták. Ha tudomást szerez róla a helytartó, majd megnyugtatjuk, és kimentünk benneteket.« Azok elfogadták a pénzt, és úgy jártak el, ahogy meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig elterjedt a zsidók közt” (Mt 28,12). Találóan jegyzi meg Szt. Ágoston, hogy „ha aludtak az őrök, mit láthattak? Ha nem láttak semmit, hogyan lehetnek tanúk”. Hozzátehetjük: Ha látták, hogy lopják, miért hagyták? Az elmélet feltételezi a tanítványok rosszhiszeműségét. De épelméjű ember nem adja oda az életét egy hazugságért.
2. Más elképzelések pszichológiai érvekkel dolgoznak: Eszerint a tanítványok annyira hittek Jézusban, hogy végletes kétségbeesésük hallucinációba csapott át. Ez a teória nem a tanítványok jóhiszeműségét, sokkal inkább épelméjűségüket vonja kétségbe. A nehézség itt az, hogy hogyan lehetséges az, hogy tizenkét ember egyformán őrül meg, sebben halálukig egyformán kitartanak? Hogy eshetett meg, hogy még a mozgalom megveszekedett ellensége, Saul (később Szt. Pál apostol) – akit igazán nem lehetett a Jézus halála feletti végletes kétségbeeséssel vádolni – ugyanolyan módon veszíti el józan ítélőképességét? Hogyan fejlődhettek volna virágzó közösségek, és miképpen alakulhatott volna ki egy totalitárius rendszereket túlélő, az emberiség legnagyobb elméit is magával ragadó, a történelmet markánsan meghatározó több évezredes közösség néhány ember eszelős lázálmából?
3. Egy másik elképzelés szerint Krisztus csak tetszhalott volt, aki elhitette a feltámadás meséjét. Két nehézsége is van az ötletnek: Az egyik, hogy kiéheztetett, majdnem agyon-vert, kivérzett, átszúrt szívű ember hogyan hengeríti el belülről egyedül a sírt elzáró többemberes óriási kőtömböt? Hogyan küzdi át magát a fegyveres sírőrségen? Átfúrt lábain hogyan meg be a városba, és hogy nem veszi észre senki? Hogy megy be a bezárt ajtón? És ez az elcsigázott ember, hogyan adhatott akkora lendületet az igehirdetésnek, hogy az apostolok elhitték, hogy a feltámadás éppen csak visszatérés a haldoklásba? De tételezzük fel, hogy igaz a hipotézis. A másik kérdés akkor is nyitott marad: Hová tűnt ez a Jézus? Hiszen egy harminchárom éves férfinak még jó ideig rejtőzködni kell.
4. Olyan elmélet is született, mely szerint Krisztus Urunk halála után ikertestvére vette volna át hivatalát. Ezáltal azonban csak tovább szövevényesedik a kérdés. Egyrészt marad az előbbi kétely, hogy hová tüntették őt az apostolok a mennybemenetel után. A másik nehézség, hogy hol rejtőzködött eladdig ez a testvér.
5. Mások állítják, hogy a feltámadás mítosz, s Jézus olyan, mint a misztériumvallások feltámadó istenei (Adonisz, Mitrász, Dionüsziosz). Azonban Krisztusnál nem évszakon-ként ismétlődő, hanem egyszeri eseménnyel van dolgunk, s ráadásul az összehasonlító vallástörténelem nem ismer precedenst arra, hogy egy történeti személyről halálának szemtanúi egyöntetűen azt állítanák, hogy él. A mítosz kialakulásához hosszú időre van szükség, a feltámadás hite pedig egyidős az Egyházzal, sőt megelőzi, mert az Egyház Pünkösdkor született, Krisztus feltámadása pedig már Pünkösd előtt köztudomású volt. A feltámadás olyan értelmezése, mely szerint Jézus nem valóságosan, hanem csak az igehirde-tésben támadt fel, értelmezhetetlen. Ha elhisszük, hogy Krisztus a valósában sohasem támadt fel, és a Feltámadottnak nem tulajdonítunk valóságos létet, akkor ez hogyan alapozhatná meg a mi feltámadásunkat? Az apostolok nem voltak könnyen hívő emberek. Nem politikusok, költők vagy filozósuk voltak, hanem két lábbal a földön álló tenyeres-talpas emberek, néhány kétkezi munkás, halász, köpenye alatt tőrt szorongató patrióta és egy minden hájjal megkent pénzember, akik nem egykönnyen fogják belsővé tenni, hogy valaki eszmeileg életre támadt.
Nem kell tehát szégyellenünk ezt az állítást: Krisztus feltámadt! Nem kell szégyellnivaló naivitásnak, hiszékenységnek tartanunk. Mert ma, amikor a Jeruzsálemi Szent Sír baziliká-ban magától meggyulladtak a húsvéti fény, ennek a fényében megvilágosodva, megerősöd-ve és felbátorodva állítsuk mi is: Krisztus feltámadt! – Valóban föltámadt.