Testvérek! – Noha nincs különösebb üdvtörténeti jelentősége egy holttest megkenési szándékának, mégis örömmel olvassuk, mert áthatja a feltámadás öröme, amely nélkül, ahogy az Apostol mondja: „értelmetlen a mi igehirdetésünk, de értelmetlen a ti hitetek is.”
Ha az asszonyok nem keresik fel az sírt, attól a feltámadás megtörtént volna, mégis Isten különös gondviselése folytán éppen nők (akiknek az evangélium hirdetésében később nem lesz szerepük) viszik az első hírt a feltámadásról az apostoloknak, akik minden későbbi Istenről szóló beszéd és gondolat alapjait (a Kérügmát) adják a világnak. Isten figyelmeztetése ez, hogy senki se gondolja, hogy szolgálata vagy személye pótolhatatlan. Se az Apostolok ne érezzék, hogy a Jézussal való kapcsolatuk révén, minden rajtuk fordul, se a férfiak (legyenek egyháziak vagy világiak), hogy – természetfeletti értéküket tekintve – többet érnek olyakor látványos tetteik az asszonyok láthatatlan szolgálatainál, melyeket sokszor csak akkor vesznek észre, amikor azok valamiért elmaradnak. Hiszen „az Úrban nincsen férfi nő nélkül, se nő férfi nélkül,” mondja az Apostol. Mert Istenben mindenki azonos méltóságú, noha nem azonos szerepű és korántsem lenini értelemben egyenlő.
Ha nincs az asszonyok szava, amelyeknek az apostolok (kissé sztereotip módon) nem adtak túl nagy hitelt, akkor Péter nem indul el az üres sírhoz, nem néz be és nem látja meg a lepleket. (Mennyi nagy gondolatnak és tettnek az indulásában szerepet játszanak a nők.) Pedig a lepelnek nagy jelentősége van. Nem véletlenül emlegetik az evangéliumok.
János apostol említi, hogy ő is benézett a sírba: „látta a gyolcsot, de nem ment be.” Majd Péter is „látta az otthagyott gyolcsot meg a kendőt.” János hozzáfűzi: „Látta és hitt.” Mit? Hogy vannak ott leplek? Miért emlegeti János is Lukács is a leplet, mikor az akkor is ugyanúgy a sírban maradt volna, ha az urat történetesen tényleg csak ellopták volna onnan.
Épp itt a lényeg: a fejet betakaró lepel, írja János: „nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen.” Az eredeti szöveg „u metá ton othonion kímenon, álá khorisz entetilimenon isz ena topon” másképp is értelmezhető, mint modern fordításai. A fejet betakaró lepel valójában a fejet körültekerő, az állat felkötő összecsavart kendő, hogy ti. nem nyíljon ki a száj, nem a lepleken volt (vagyis kívül), hanem (separatim involutum) külön összetekerve (és nem összehajtogatva) a helyén, ti. az eredeti helyén: a leplek között, beléjük hajtva. És volt az, amit látott és hitt János, és ezért fontos az evangéliumokban. A lepel nem volt széthajtva, mintha csak felkelt volna Jézus vagy kivették volna közülük, hanem úgy volt egyben, mintha még benne lenne a test és benne az állat felkötő összetekert kendő nem lett széttekerve
Ahogy a feltámadott már nem volt mindenestül alávetve a fizika törvényeinek, hiszen bemenet a bezárt ajtón is, úgy a feltámadás pillanatában egyszerűen kikelt a leplek közül azokat érintetlenül az eredeti helyükön hagyva. Nem arról van tehát szó, hogy az apostolok rácsodálkoztak Jézus pedantériájára, hogy első dolga volt a feltámadás után összehajtani a lepleket? Ez nem lett volna életszerű. De az már igen, hogy az apostolok hisznek egy olyan lepel miatt, melyből nem lehet kijönni, sem felkelni, csak feltámadni.
Ha az asszonyok aznap reggel nem indultak volna el elvégezni ezt a női munkát, a halotti kegyelet utolsó gesztusait leróni, akkor az apostolok nem szembesültek volna ilyen drámai és kézzelfogható módon a feltámadás megtapasztalásában. Hogy nem látták magát a feltámadást? Kell látni az embert, ha lábnyomok vannak a hóban?
Vegyük észre Isten nyomait életünk mindennapi szürke helyzeteiben, állapotbeli kötelességek tudatos és lelkiismeretes vállalásában. Ha ezt tesszük, megkapjuk Isten személyre szóló, üzeneteit és a személyes küldetésünket is a maga idejében.