Testvérek!
Vannak az evangéliumokban olyan mozzanatok, amelyek felületes olvasás után kiválthatják igazságérzetünk rosszallását. Mintha mi másképp éreznénk igazságosnak. (A szőlőművesekről szóló példázat, ahol mégiscsak több járna annak, aki többet dolgozik; vagy a fügefa megátkozása, ahol nem is volt várható, hogy a fa teremjen, hisz még nem volt fügeérés ideje. Ilyen tékozló fiú történetében az idősebb testvér sorsa, vagy a királyi menyegző, kidobják a menyegzős ruha nélküli vendéget, akit előzőleg az utcáról kényszerítettek be.)
Kicsit ilyen a mai történet is, ahol Jézus (látszólag) a farizeusokat megszégyenítő faji gőggel kezeli, sőt lekezeli az asszonyt, aki a lányáért könyörög. Megalázza; levegőnek nézi: „szóra sem méltatja,” majd állatnak titulálja: „Nem helyes a kenyeret, odadobni a kutyáknak.” Ezt várnánk Jézustól, az Isten Fiától, akit személyválogatás nem vakít, gyűlölet be nem mocskol és tévedés meg nem ejt?
Ez olyan súlyú rasszizmus, hogy érzékenyebb országokban manapság börtön járna érte. Ez annyira felháborító, hogy egyes szabadabb felfogású teológusokat arra indított, hogy azt feltételezzék (tévesen), hogy Jézus tanítását eleinte komolyan befolyásolta a korabeli zsidó közfelfogás, és csak lassan-lassan kezdett megvilágosodni előtte is az igazság.
Szent Jeromos és Lépcsős Szent János szerint Jézus „nem farizeusi gőgből tette ezt, sem az írástudók dölyféből, hanem hogy nehogy úgy tűnjék fel, hogy azt a parancsot, amelyt pedagógiai okokból ő adott az apostoloknak („a pogányok útjára ne térjetek”), azt ő maga sem veszi komolyan.”
Ez a válasz engem nem elégített ki, és továbbra is próbáltam Jézus ügyvédjének szerepében tetszelegni, és kerestem valami frappáns megoldást, de a feladat meghaladta a képességeimet. Beláttam: Isten nem szorul a mi védelmünkre, Isten nem tartozik nekünk magyarázattal, Isten nem fogja magát vigyázz-ba vágni a mi erkölcsi ítéletünk előtt.
Eredetileg itt akartam befejezni. Azután megragadta a figyelmemet, hogy asszonynak látszólag abszolúte nem derogált Jézus viselkedése. Mintha csak azt mondta volna: „Ha kutya vagyok, akkor nem vagyok idegen, bánj vele kutyaként. Táplálj és viseld gondomat.” Krisztus sokat ad az alázatra. És ezzel az asszony éppen elfordult az ördögtől, akinek bukását épp a gőg okozta. De Jézust felmenti ez? Senki mást nem, de egyedül őt igen. Hiszen az evangélium szerint: „nem szorult ő rá, hogy felvilágosítsák; tudta ő mi lakik az emberben.” Ennél az isteni mindentudásnál fogva ő megengedhette és megengedheti magának, hogy egyszer keményebb legyen, másszor gyengédebb. Kinek mi a hasznosabb abban a pillanatban, kiből mi hozza ki a legtöbbet.
Hisz az Apostol ma épp arról tanít, hogy ne vállaljunk közösséget a pogányokkal, ne legyünk ún. „felemás igában” velük. Mert a „rossz barátság megrontja a jó erkölcsöt.” Az Üdvözítőt noha pedagógiai szándék vezette, teljesen tudatosan viselkedett elutasítóan a kánanánita asszonnyal szemben. Belegondoltunk már abba, hogy azt sem tudjuk miféle nővel állunk szemben?
Ne feledjük kánaán leányai nem épp erkölcseikről voltak híresek. Az, hogy „kánanáni nő vagy” azonos értelmű volt, valakinek a – hogy is mondjam? – leszajházásával. Éppúgy mint a görögöknél a „korintusi nő” (korintheia). Ha ezt egy athéni nőre mondták, az azt jelentette, erkölcstelen életet élt. Hogy finom legyek és nőies. A kánaáni asszonytól tehát valószínűleg nem voltak idegenek az okkult praktikák, a mágia, a rontások és a szerelmi mágiák, a démonokkal való szövetkezés. Nem véletlenül volt olyan gyakori köreikben a megszállottság. Azt sem tudjuk, hogy volt felöltözve? Feltehetőleg kánanánita módon, ledéren.
Lehetséges, hogy a vele való párbeszéd önmagában elfogadhatatlan helyzetbe hozhatta volna Krisztust. Mit gondolunk? Ha ide jönne a metropolita, és az utcán egy hiányosan öltözött plázacica kiabálni utána, talán olyan örömmel és hosszasan beszélgetne vele? Alig hiszem.
Na itt álljunk meg egy pillanatra. Jézus leült enni a vámosokkal, de el akarja utasítani a kánaáni asszonyt, amikor az csodát kér tőle; az Úr eltilt a pogányokhoz vezető úttól, de eldiskurál a szamáriai asszonnyal. Jézus apostolává tesz egy vámost, de szóra sem méltatja Heródest, Galilea tetrarcháját, amikor az cirkuszi akrobatává akarja alacsonyítani az isteni Mestert. Szt. Pál apostol mindenkinek mindene lett, a zsidók közt zsidóvá, a görögök között pogánnyá lett (mondja), csakhogy mindenkit megnyerjen; mégis eltilt a pogányokkal való barátkozástól.
Ebben mintha kitapintható lenne egyfajta kettősség. És valljuk be, ennek nyomán a keresztény nevelésben, hétköznapi magatartásunkban is látható egy valamiféle bizonytalanság. Hiszen a gyermekeinket is egyszerre tanítjuk bűnösök szeretetére, és arra, hogy óvakodjanak a rossza társaságól. Akkor most szóba kell állni a nyilvános bűnösökkel vagy sem? Másképpen is feltehetjük a kérdést: a bűnösök közé kell-e sorolni magunkat, vagy föléjük kell helyezni magunkat? Hogyan viselkedjünk az erkölcsi perifériákon álló emberekkel?
Általános elv, hogy mind bűnösök vagyunk. Mind. Pitiáner gazemberek. De… Noha mindenki bűnös, nem mindenki bűnöző. S bár igaz, hogy igazából minden rosszra készek vagyunk; sajnos még gyakran olyasmire is, amiről azt hisszük, hogy tőlünk távol áll, de azért mégsem mindenki megátalkodott. Mert nem mindegy, hogy bele-bele esünk-e a sárba, vagy hogy belefekszünk és fürdőzünk benne. És mi, akik törekszünk küzdeni bűneinkkel, kötelesek vagyunk segítséget nyújtani azoknak, akik ebben a küzdelemben még mögöttünk járnak; mert lehet, hogy holnap mi fogunk az ő lelki segítségükre szorulni. „Aki áll vigyázzon, hogy el ne essen.” Mondja az Apostol. Senki sem Münchhäusen báró, aki saját magát húzza ki varkocsánál fogva a pocsolyából; mi egymás segítségére szorulunk. És hogyan segíthetünk másoknak kimászni az iszapból, ha magunk is vidáman benne bugyborékolunk?
Tehát törekedni kell az életszentségre, ami az alázatosság gyümölcse. Aranyszájú Szt. János szerint: „Semmiben nem téved olyan könnyen az ember, mint az alázatosság megítélésében.” Az ui. nem azonos önmagunk lekicsinylő alul értékelésével, hanem azt jelenti, hogy reálisan látjuk önmagunk helyzetét, hogy őszintén és tisztán latjuk Istennel való elrendezetlen életünket. És itt lehet tetten érni, hogy Jézus mi alapján szólt a bűnösökhöz, vagy mikor fordította el a fejét. Ahol az alázat jele, a készség minimuma megmutatkozott, ott Krisztus nem tagadta meg a segítségét, mert ő „a megrepedt nádat nem töri ketté, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki.” Ha keményebb eszközökhöz kellett nyúlni, mint a kánaáni asszony esetében, akkor attól sem riadt vissza, és amikor megszületett benne a készség, akkor Jézus feléje nyújtotta segítő jobbját. De azokkal szemben, akinek a szívében csak cinizmus és visszautasítás volt az Atya iránt, mint pl. Heródes, ott Jézus passzív, elutasító maradt. Azokhoz Istennek nincsen szava. Mert az már a földi pokol, vagy annak a kezdete.
És ez a mi számunkra is követendő minta. Hitünket nem szabad nevetségessé tenni. Gyöngyeinket nem szórhatjuk a sertések elé, nem tehetjük ki magunkat szükségtelen kísértésnek, annak örve alatt, hogy mi elmegyünk a bűnösök közé is. Egy pap nem mehet a bordélyba, még téríteni se. De egy papnak a prostituálton is segíteni kell, ha az a segítségét kéri. Mi ugyanígy, bárkinek beszélhetünk a hitről, ha az (akár csak önirónia formájában is) mutat valódi érdeklődést. Azokkal szemben azonban, akik képesek Istent és az Ő egész világát egy köpéssel elintézni; akik felemelt kézzel támadnak az Egyházra, nem vagyunk kötelezve a közvetlen kapcsolatra. Ha csak azért fordulnak hozzánk, hogy hitünket és személyünket nevetség tárgyává tegyék (ezt jelenti, amikor rossz társaságba keveredünk), ott nemhogy nem vagyunk kötelesek ebbe belemenni, de egyenesen parancsunk van a hit titkát és istengyermeki méltóságunkat megvédeni, és kifelé bezárni.
Ahogyan karácsonykor zengi a népének: „Szentségházad ajtajához állok őrnek én, hogy ne bántson senki téged már e földtekén. Ó ha Téged sértenek, én szívembe rejtelek; s menedéket adok Néked mind halálomig.”