Válasz: A Szent Liturgiát lényegét tekintve úgy mutatja be a pap, hogy az Titkos Vacsora szavainak megismétlése után lehívja a Szent Lelket a kenyérre és a borra, hogy változtatássa át őket Jézus Krisztus testévé és vérévé.
Gondolatok: A kenyér és a bor egyetlen szentségi jelet alkot. A kenyér csak búzából készült sós kovászos kenyér lehet, de a más rítusok használnak kovásztalant (ostya) is. Ezt azonban az Ortodox Egyház a hagyománnyal történt helytelen újításnak tekinti. Így végzik a Liturgiáta latin és az örmény szertartásban. Teljes biztonsággal nem lehet megállapítani, hogy Jézus maga milyen kenyeret használt, és erre nézve nem is adott konkrét rendelkezést. Mind a keleti, mind a nyugati gyakorlatot szentírási analógiák sokasága támasztja alá. A Liturgiában használt vörös bornak szőlőből kell készülnie, mert az Üdvözítő így rendelkezett. Arra nézve, hogy fehér vagy vörös legyen, nincs előírás. Az Ortodox Egyház kizárólag vörös bort használ, mely jobban megfelel vér szimbolikának. A római rítus zömmel, praktikus okokból, fehér bort alkalmaz. A borhoz kötelező előírás szerint egy kevés (meleg) vizet kell adni. Kevés kivétellel minden rítuscsalád így cselekszik. Ez a szabály is az apostolokig megy vissza, amint azt Szt. Jusztinusz tanúsítja (Apol. I,65). A víz borba való elegyítésének történeti háttere is van, ám elsősorban szimbolikus okok indokolják, és valószínűlegKrisztus is így végezte az Titkos Vacsorát, ui. a zsidók mindig is vízzel keverve fogyasztották a bort. Az átváltoztatáshoz szükséges szavakat a szentség formájaként értelmezzük, melyek közül a legszükségesebb a Szent Lelket esdő imádság (epiclesis). Ez lényegi része a szentségnek, míg Jézus alapító szavai járulékosan bírnak konszekráló hatalommal. Ez azonban csak elvi elválasztás. A gyakorlatban sosem szabad elválasztani őket. Aranyszájú Szt. János ezért írja: „Az előkép megvalósítására ott áll a pap ama szavakkal ajkán: – Isten ereje és kegyelme az – Ez az én testem. Ez a szó változtatja át azt, ami föl volt téve” (Prod. Iudæhom. 1,6). Aranyszájú Szt. János liturgiájának epiklézise, mely az alapítás szavai után hangzik el, egyértelműen átváltoztató jelleggel bír, és nem csak kifejtése a már megtörtént átváltoztatásnak, mint azt a latinok tévesen állítják. Azepiklézis nagyon szép és érzékletes szertartás, melynek nyomai megvannak a római misében is, de a rómaiak nem tekintik átváltoztató imának, mert a Biblia nem tud róla, és Jézus nem erre mondta, hogy „ezt cselekedjétek”, és a Hagyomány azonban ősrégi, már a IV. századtól bizonyítottan él minden rítusban. Így tanít Nüsszai Gergely, Alexandriai Kelemen és Szt. Ambrus is (Or. Cat. 37; Pædag 2,2; ord. ecl. Apost.;Myster IX,52; IV 4,14), de leghatározottabban Damaszkuszi Szt. János.