Monthly Archives: május 2022

Válasz: Az Úr azért alapította az Eucharisztiát, hogy jelenvalóvá váljék áldozata, kereszthalála és feltámadása; testével és vérével tápláljon minket, és jelenlétével építse az Egyházat.

Válasz: Jézus istenségével és emberségével, testével és vérével, valósággal, lényegileg, egészen és osztatlanul van jelen a színek alatt.

Gondolatok: Hogy az Eucharisztia nem pusztán lakoma, hanem elsősorban áldozat, azaz, hogy a kenyér és bor azonos lesz azzal a testtel, amely a kereszten szenvedett, világosan jelzi Krisztus: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára” (Mt 26,27). Az sem véletlen, hogy a húsvéti áldozati bárány vacsorájának elővételezéseként üli meg tanítványaival a vacsorát. Maguk a zsidók is akkor áldozták fel véres áldozatként a bárányt, melyet az egyiptomi fogságból való szabadulásért mutattak be. A zsidók kultikus vacsorája tehát az ő vacsorájának és szenvedésének előképe. Márpedig ez áldozati lakoma volt, mégpedig véres áldozat, melyben kicsorgatták a bárány vérét, vagyis különválasztották a testet és a vért, éppúgy, mint Jézus az utolsó vacsorán, vagy a pap a Liturgiában. Szt. Ambrus az átváltoztatás igazolására és megvilágítására egy sor bibliai párhuzamot keres, mint pl. a teremtés ténye, a megtestesülés, az egyiptomi csodák: Mózes botjának kígyóvá változása, a Nílus vizének vérré változása, Elizeus baltájának úszása stb. Ugyanabban a művében írja: „Azt fogod mondani: »De mást látok!« Nincs tehát ereje Krisztus szavának az elemek fajának megváltoztatására? Amit készítünk, az Szűztől született Test. Mit akadékoskodsz itt a természet rendjével, amikor a természet rendjéből éppen kitör az Úrnak szűzi születése is? Bizony, Krisztus igaz teste ez, amely megfeszíttetett és eltemettetett; valóban annak a testnek a szentsége ez” (Myster IX. 51). Szt. Jusztinusz tanúsága: „Nem mint közönséges ételt és mint közönséges italt vesszük mi azt. Hanem miként Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk, amikor Isten Igéje által testté lőn, és a mi üdvösségünkre testet és vért öltött, úgy tanításunk van, hogy egy tőle eredő imádság által hálaadás közt megszentelt eledelt veszünk, mely átváltozás útján /καταμεταβολήν/ testünk és lelkünk táplálására szolgál, mely nem más, mint ama testté lett Krisztusnak teste és vére” (Apol I. 66). Szt. Iréneusz kereken kimondja a szentség anyagát és formáját, ill. az átváltozás valóságát (V. 2,2).

Válasz: A Szent Liturgiát lényegét tekintve úgy mutatja be a pap, hogy az Titkos Vacsora szavainak megismétlése után lehívja a Szent Lelket a kenyérre és a borra, hogy változtatássa át őket Jézus Krisztus testévé és vérévé.

Gondolatok: A kenyér és a bor egyetlen szentségi jelet alkot. A kenyér csak búzából készült sós kovászos kenyér lehet, de a más rítusok használnak kovásztalant (ostya) is. Ezt azonban az Ortodox Egyház a hagyománnyal történt helytelen újításnak tekinti. Így végzik a Liturgiáta latin és az örmény szertartásban. Teljes biztonsággal nem lehet megállapítani, hogy Jézus maga milyen kenyeret használt, és erre nézve nem is adott konkrét rendelkezést. Mind a keleti, mind a nyugati gyakorlatot szentírási analógiák sokasága támasztja alá. A Liturgiában használt vörös bornak szőlőből kell készülnie, mert az Üdvözítő így rendelkezett. Arra nézve, hogy fehér vagy vörös legyen, nincs előírás. Az Ortodox Egyház kizárólag vörös bort használ, mely jobban megfelel vér szimbolikának. A római rítus zömmel, praktikus okokból, fehér bort alkalmaz. A borhoz kötelező előírás szerint egy kevés (meleg) vizet kell adni. Kevés kivétellel minden rítuscsalád így cselekszik. Ez a szabály is az apostolokig megy vissza, amint azt Szt. Jusztinusz tanúsítja (Apol. I,65). A víz borba való elegyítésének történeti háttere is van, ám elsősorban szimbolikus okok indokolják, és valószínűlegKrisztus is így végezte az Titkos Vacsorát, ui. a zsidók mindig is vízzel keverve fogyasztották a bort. Az átváltoztatáshoz szükséges szavakat a szentség formájaként értelmezzük, melyek közül a legszükségesebb a Szent Lelket esdő imádság (epiclesis). Ez lényegi része a szentségnek, míg Jézus alapító szavai járulékosan bírnak konszekráló hatalommal. Ez azonban csak elvi elválasztás. A gyakorlatban sosem szabad elválasztani őket. Aranyszájú Szt. János ezért írja: „Az előkép megvalósítására ott áll a pap ama szavakkal ajkán: – Isten ereje és kegyelme az – Ez az én testem. Ez a szó változtatja át azt, ami föl volt téve” (Prod. Iudæhom. 1,6). Aranyszájú Szt. János liturgiájának epiklézise, mely az alapítás szavai után hangzik el, egyértelműen átváltoztató jelleggel bír, és nem csak kifejtése a már megtörtént átváltoztatásnak, mint azt a latinok tévesen állítják. Azepiklézis nagyon szép és érzékletes szertartás, melynek nyomai megvannak a római misében is, de a rómaiak nem tekintik átváltoztató imának, mert a Biblia nem tud róla, és Jézus nem erre mondta, hogy „ezt cselekedjétek”, és a Hagyomány azonban ősrégi, már a IV. századtól bizonyítottan él minden rítusban. Így tanít Nüsszai Gergely, Alexandriai Kelemen és Szt. Ambrus is (Or. Cat. 37; Pædag 2,2; ord. ecl. Apost.;Myster IX,52; IV 4,14), de leghatározottabban Damaszkuszi Szt. János.

Válasz: A Szent liturgia az a szertartás, amely magába foglalja az Egyház legszentebb Áldozatát, mely megjelenítése Krisztus egyetlen és megismételhetetlen keresztáldozatának. Ezáltal változik át a kenyér és a bor Jézus testévé és vérévé. A Liturgia megjeleníti az egész húsvéti misztériumot: az Úr szenvedését, a halálát és feltámadását is.

Hivatkozás: Mal 1,10: Bárcsak inkább bezárná valaki közületek a kapukat, hogy ne gyújthassanak tüzet oltáromon hiába! Nem lelem én kedvemet bennetek – mondja a Seregek Ura –, és a ti kezetektől nem fogadok el én ételáldozatot. Zsid 5,10: mivel Isten főpapnak nevezte őt Melkizedek rendje szerint. Zsid 6,20: ahová elsőként lépett be értünk Jézus, aki Melkizedek rendje szerint főpap lett mindörökké. Zsid 13,9: Sokféle és idegen tanítással ne engedjétek magatokat félrevezetni; mert legjobb, ha a szívet kegyelemmel erősítjük meg, nem pedig olyan ételekkel, amelyek nem használnak az azokkal élőknek. Ter 14,18: Melkizedek, Szálem királya pedig kenyeret és bort hozott eléje, mert a fölséges Isten papja volt. Lk 22,19: Aztán fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: »Ez az én testem, mely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!« Mt 26,27: Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: »Igyatok ebből mindnyájan, Lk 22,19: Aztán fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: »Ez az én testem, mely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!« 1Kor 11,26: Mert amikor ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön. Jn 6,48: Én vagyok az élet kenyere.

Gondolatok: A Szent Liturgia két fő részből áll, egy tanítói és egy áldozati részből. A tanítói rész mintegy bevezet az áldozati részbe, felkészít az Istennel való találkozásra. A Liturgia lényege ui. az átváltoztatás, amelynek következménye az átlényegülés. Ez lényegében lakoma keretei között lezajló áldozatbemutatás, mely áldozat révén Krisztus valóságosan jelen lesz a kenyér és a bor színe alatt. Az első keresztény nemzedék és az egyházatyák is egyetértettek nézetünkkel. Jeruzsálemi Szt. Cirill tanúsága: „Amikor tehát ő maga mondotta a kenyérről: »ez az én testem«, ki mer habozni? És amikor Ő maga mondotta: »ez az én vérem«, ki mer kételkedni? Valaha a galileai Kánában a vizet borrá változtatta, mely rokon a vérrel; és nem akarunk neki hinni, amikor a bort vérré változtatja?” (Cat. myst. 4,1). Aranyszájú Szt. János is így tanít: „Sokan mondják mostanában: »De szeretném látni az arcát, az alakját, ruháját, saruját!« De hát Őt magát látod, Őt magát érinted, Őt magát eszed!” (in Mt. hom. 82,4).

Válasz: Az Eucharisztia Krisztus valóságos teste és vére a kenyér és a bor külseje alatt.

Hivatkozás: Jn 6,48: Én vagyok az élet kenyere. Mt 26,26: Miközben ettek, Jézus fogta a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odaadta tanítványainak e szavakkal: »Vegyétek és egyétek, ez az én testem.« Mk 14,22: Miközben ettek, Jézus fogta a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: »Vegyétek, ez az én testem.« Lk 22,19: Aztán fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: »Ez az én testem, mely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!« 1Kor 11,26: Mert amikor ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön. 1 Kor 11,27: Aki tehát méltatlanul eszi a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, vétkezik az Úr teste és vére ellen.

Gondolatok: Jézus megígérte, hogy testét és vérét adja ételül híveinek, és lehetetlen, hogy csak szimbolikusan értette ezt az ígéretet, hisz még tanítványai értetlensége láttán sem visszakozott (Jn 6,60); nem adott más magyarázatot szavaira sem akkor, sem később; sőt megerősítette apostolaiban az ígéret első értelmezését. Krisztus tehát jelen valóságosan van az Eucharisztiában. Ez a jelenlét meghatározott módon jön létre a Szent Liturgia alatt. Amikor a felszentelt pap kimondja az utolsó vacsora szavait követő Lélekhívást (epiklézis), létrejön a szent színek (bor, kenyér) átlényegülése. Ekkor az ortodox hit szerint (akárcsak az örmény vagy a római egyház hite szerint) a jelenbe idéződik az egyetlen keresztáldozat. Szemben a véres áldozattal ezt a megújított áldozatot vér nélküli áldozatnak nevezzük, de valójában itt is jelen van a vér, csak a bor színe alatt. Épp ebben áll az áldozat lényege. Mivel a pap külön változtatja át a kenyeret és a bort, a test és a vér különválása jelzi és eszközli a vérnek a testtől való különválását, kifolyását, vagyis a véráldozatot. Ezért mondja az ókeresztény Magnéziai Szt. Makáriosz: „Az Eucharisztia nem az ő testének és vérének a képe, mint azt sokan ostoba fővel csacsogják, hanem valósággal az ő teste és vére” (Ap. Pit. Spic. Sol.. I. 548). Ez a nagy titok számtalan vonatkozást tartalmaz, és ennek megfelelően sok elnevezése is van. Ezek már az egyházatyák idejében elterjedtek voltak, elég csak Aranyszájú Szt. János, Jeruzsálemi Szt. Cirill, Szt. Ambrus, Szt. Jusztinusz és Szt. Ignác vagy épp Ágoston és Jeromos írásait megnéznünk. Az atyák bőséges leírást adnak az Eucharisztia tanításáról is. A Hagyomány tehát vitán kívül tanítja a dogmát. (Th. III. 73-83).

Válasz: A pap a bérmálkozó testrészeit felkeni Myróval és elmondja a bérmálás szentségi szavait.

Hivatkozás: Apcsel 8,14: Mikor pedig az apostolok, akik Jeruzsálemben voltak, meghallották, hogy Szamaria befogadta az Isten igéjét, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost. Apcsel 19,5: Amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevében. Zsid 6,1: Így tehát, mellőzve Krisztus tanításának elemeit, a tökéletesebb dolgokra térünk át, s nem rakjuk le újra az alapot a holt cselekedetekből való megtérésről és az Istenben való hitről, Jel 7,3: »Ne ártsatok a földnek és a tengernek, sem a fáknak, amíg meg nem jelöljük homlokukon Istenünk szolgáit!«

Gondolatok: A szentség lényegét a myróval (szentelt illatos olaj) való kenés és a bérmálás szavai („A Szent Lélek ajándékának pecsétje”) alkotják. (STh. III. 84,4c) Mivel Jézus nem hagyta meg, mely szavakkal kell a szentséget kiszolgáltatni, a forma tekintetében egyetlen kritérium, hogy ki kell fejeznie a szentségi hatást. A római rítusban csak a fejet kenik meg, míg a bizánci rítus a mellkast, érzékszerveket és a végtagokat is megkeni. Az olajkenetről Origenészig (in Lev. 6,5) visszamenő hagyományból tudunk. A bérmálás szavait illetően: A legrégibb görög szöveg a IV., míg a legrégibb latin ima a IX. századból való. Ennél régebbi formát nem ismerünk. Ennek oka az ókeresztény titokfegyelem, mely az üldözők elől elrejtette a legszentebb dolgokat. I. Ince pápa 416-ban ezt írja egy püspöknek: „A bérmálás szavait nem mondhatom meg, nehogy inkább árulónak tűnjek föl, semmint tanácsadónak”.

Válasz: Minden megkeresztelt, bérmálatlan embert meg lehet bérmálni.

Hivatkozás: Apcsel 8,14: Mikor pedig az apostolok, akik Jeruzsálemben voltak, meghallották, hogy Szamaria befogadta az Isten igéjét, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost. Apcsel 19,5: Amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevében.

Gondolatok: A bérmálást csak megkeresztelt ember veheti fel érvényesen. Ezen és az igazhitűségen túl azonban nincsenek megkötések. – A Szentírás szerint az ősegyházban a keresztelés után mindjárt bérmálták. Ám, ha kisdedeket kereszteltek, ők is megkapták a szentséget. Az Ortodox Egyházban ez mindmáig így történik. S bár Róma más felfogást követ, ez nem abszolút helytelen; mert míg a római szertartás a pubertáskor elején, vagyis „a lelki harcok küszöbén” (Cat. Rom. II. 3,17) igyekszik feladni a szentséget, addig az ortodox felfogás szerint a bérmálás a keresztséghez kapcsolt szentség, és nyomon kell azt követnie.

Válasz: A bérmálás rendes kiszolgáltatója a püspök és minden pap.

Hivatkozás: Apcsel 8,5: Így jutott el Fülöp Szamaria városába, és hirdette nekik Krisztust. Apcsel 19,5: Amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevében.

Gondolatok: A bérmálást (akárcsak a keresztséget) hajdan kizárólag a püspök szolgáltatta ki, méghozzá a keresztséggel együtt. Amikor már nem tudott minden keresztségi szertartást elvégezni, a papok kezdtek keresztelni. Itt vált ketté a bizánci és a római szokás. Míg keleten továbbra is együtt szolgáltatták ki a bérmálást, addig nyugaton maradt a püspök hatáskörében, ezért kiszolgáltatása elszakadt a keresztségtől. Róma a szentség történeti hátterét vizsgálva úgy döntött, hogy hacsak lehetséges a püspök kiszolgáltassa ki a szentséget, mivel elsődlegesen övé a kiszolgáltató hatalom és a kiszolgáltatás joga. Ez a bizánci hagyományban is kimutatható, ui. a pap csak a püspök által megáldott olajjal bérmálhat, tehát a pap itt is függ a püspöktől. A bérmálási hatalom a papnál is megvan, de isteni és egyházi rendelkezés folytán nem tud érvényesülni, amíg a krisztusi hatalom birtokosa fel nem szabadítja. Róma és Kelet a kezdetektől így gondolkodott, úgy Aranyszájú Szt. János, mint a zsinati és más egyházi iratok (Act. hom. 18,3. Const. Ap. 2,32; Con. El. C. 38,77; Didas. III.12,2). Bizonyos mértékben tehát a római szokás is tolerálható.

Válasz: A bérmálás közvetlen hatása a megszentelő kegyelem növekedése és a keresztségi kegyelem betetőzése a Szent Lélek sajátos közlése által, ezúton a lelki erő növekedése a hit megvallására és állhatatos gyakorlására.

Hivatkozás: Sir 4,33: Életed árán is küzdj az igazságért;
mindhalálig küzdj az igazságért,
akkor Isten harcba száll érted ellenségeiddel!

Ez 3,8: Íme, arcodat keményebbé teszem az ő arcuknál, és homlokodat keményebbé az ő homlokuknál. Ez 9,4: Azt mondta neki az Úr: »Járd be Jeruzsálem városát és jelöld meg tau-betűvel a férfiak homlokát, akik siránkoznak és bánkódnak mindazon utálatosság miatt, ami benne történik!« Jel 7,3: »Ne ártsatok a földnek és a tengernek, sem a fáknak, amíg meg nem jelöljük homlokukon Istenünk szolgáit!« Jel 22,4: Látni fogják az ő arcát, és homlokukon lesz az ő neve. Jel 14,1: Ekkor íme, láttam, hogy a Bárány a Sion hegyén állt, és vele a száznegyvennégyezer, akiknek homlokára volt írva az ő neve és az ő Atyjának neve. Lk 24,49: Én majd elküldöm nektek azt, amit Atyám ígért. Ti csak maradjatok a városban, amíg el nem tölt az erő benneteket a magasságból.«

Gondolatok: A bérmálás karaktert adó szentség, ezért megismételhetetlen, s ha nem is elengedhetetlenül szükséges az üdvösségre, vakmerőség nélkül nem hagyható el, hisz burkolt isteni parancs erejével kötelez.

Válasz: A bérmálás szentség, melyben a Szent Lelket, az erőt és a küldetést kapjuk, hogy Krisztustanúi legyünk a világban.

Hivatkozás: Apcsel 8,18: Amikor Simon látta, hogy az apostolok kézrátétellel megadják a Szentlelket, pénzt kínált nekik, Apcsel 8,21: Sem részed nincs ebben, sem jussod nincs hozzá, mert a szíved nem igaz Isten előtt. Apcsel 19,5: Amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevében. Jn 13,10: Jézus azt felelte: »Aki megfürdött, annak elég, ha csak a lábát mossák meg, akkor egészen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan.« Jn 15,15: Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Jn 16,7: De én az igazságot mondom nektek: Jobb nektek, ha elmegyek. Mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok, ha azonban elmegyek, elküldöm őt hozzátok. Lk 24,49: Én majd elküldöm nektek azt, amit Atyám ígért. Ti csak maradjatok a városban, amíg el nem tölt az erő benneteket a magasságból.« Zsid 6,1: gy tehát, mellőzve Krisztus tanításának elemeit, a tökéletesebb dolgokra térünk át, s nem rakjuk le újra az alapot a holt cselekedetekből való megtérésről és az Istenben való hitről,

Gondolatok: A bérmálás a természetfeletti növekedés szentsége, mely eltörölhetetlen pecsétet nyom a lélekbe, betetőzi a keresztség kegyelmeit, és közli a Szent Lelket a hit eredményes megvallására. A bérmálást a keresztséggel együtt adják fel, mint a keresztény beavatás teljességét, de a két szentség ünneplése számos ok miatt a nyugaton különvált, míg keleten megmaradtak az ősi gyakorlatnál. Mindkét érvényes, noha a különválasztás csekély előnnyel jár. A bérmálás szentségét Krisztus rendelte. Ennek csak a tényét ismerteti a Szentírás, de sem az idejét, sem a módját nem tudjuk. Ám akármikor is rendelte a szentséget, az biztos, hogy pünkösdkor tette a Szent Lelket közölhetővé. A legrégibb hagyományréteg (Didaché, Szt. Jusztinusz) nem említi a szentséget, s ennek oka, hogy az első keresztény századokban is együtt ünnepelték a keresztséggel. Hamar megjelennek azonban az utalások Iréneusztól, Origenésztől és Alexandriai Szt. Kelementől, akik szerint Szt. János apostol nem csak megkeresztelt egy férfit, hanem az Úr pecsétjével is ellátta (Iren. I. 31,3; IV,38; Clem. Quisdiv. 42). Szól róla Tertullián: „Miután kiléptünk a fürdőből, szent kenettel megkenetünk. Aztán kézföltevést kapunk, mely szólítja és hívja a Szent Lelket” (Bapt. 7). Kornél pápa szemrehányással illeti azt, aki elhagyja az Egyháznak ez ősi szokását (Ap. Eus. H.E. VI. 43). Szt. Ciprián írja: „Akik meg vannak keresztelve, az egyházi elöljáró elé kerülnek, és a mi imádságunk és kézföltevésünk által kapják a Szent Lelket, és az Úr pecsétjével betetőzésben részesülnek” (Epist. 73, 9). Jeruzsálemi Szt. Cirill tárgyalja a szentséget (Cat. myst. 3), Jeromos pedig tanúskodik, hogy a püspökök körutakat szoktak tenni a bérmálást kiszolgáltatandó (Adv. Lucif.). Ágoston a keresztséggel egy kategóriába sorolandó szentségnek nevezi: „A myró szentsége a látható jelek sorában szent, mint a keresztség” (Trin. XV. 26,46).